A hazai szinkronszakmánál hálásabb témát nehéz találni, annál meglepőbb, hogy nem készült még jelentős dokumentumfilm a témában. Ezt a hiányt volt hivatott pótolni Csapó András. Az igencsak fiatal, mindössze 31 éves filmes első szélesebb körben bemutatott rendezésével jó nagy fába vágta a fejszéjét. Nem csak azért mert a magyar szinkron története megannyi évtizedet ölel fel, hanem mert tele van fontos egyéniségekkel a színészi feladatkörön kívül is. Egyebek mellett fordítók és rendezők sokaságáról beszélhetünk, akik meghatározták kedvenc filmélményeinket. Az természetes, hogy nem jut idő mindenkire, azonban a 80 percesre karcsúsított doksi nem csak ezért hagy erős hiányérzetet a szinkron szerelmeseiben.

A nemrégiben klubmentessé vált RTL produkciójában megvalósult Magyar hangja... a bevezető szöveg alapján leginkább tiszteletadásként határozza meg magát. Az, hogy volt egy nagyobb koncepció mögötte halovány vezérfonallá válik, ami egymásba folyó epizódokra tagolja a filmet. Csapó András tapasztalatlansága kiütközik már a bevezetés szakaszában. Az interjúk valami borzalmasan vannak összeszerkesztve. A szerencsétlen alany éppen csak megszólal, erre rávágnak egy referenciakollázst egy a beazonosítást a nézőre hagyó és emiatt olykor zavart keltő hangbejátszással kiegészítve. Mivel jogdíjakra nagyon nem akartak költeni, ezért filmrészlettel kizárólag a magyar rajzfilmek kapcsán találkozunk. Ekkor pár fokkal áttekinthetőbbé és profibbá válik a doksi, érezni az utánajárást rajta. Egyébként egy tévés diákmunka benyomását kelti, kezdetleges és néhol amatőr megoldásokkal.

Hiába a kulcsszót jelentő tiszteletadás, nem mindenkinek jut ki az a kegy, hogy kibontakozhasson. Az, hogyan csöppent bele a szakmába. Milyen volt régen a munka és milyen most. Mit jelent ez a sajátságos celebség, melyben az arc nem ismert, de a hang annál inkább. Ennél messzebbre ritkán jutunk, pedig nem rossz válogatott jött össze az interjúk kedvéért, melynek tagjai szívesen elevenítik fel az emlékeiket. Csapó inkább a most ismert színészekre koncentrált, akiknek a hangja egy sorozatszereppel vagy több külföldi sztárral való összefonódás miatt élénkebben él a köztudatban. Itt van hát többek közt Nagy Ervin, Stohl András, Kálid Artúr, Csőre Gábor, Kerekes József, vagy például Zsigmond Tamara, de a nagy öregek közül annál kevesebben. Molnár Piroskát és Szacsvay Lászlót pedig öröm hallgatni, ellenben Gáti Oszkárt már megint rossz hangulatban kapták el. 

Rengeteg a hiányzó, köztük olyan nevekkel, akik kihagyására nincs mentség! Dörner Györgyöt akár fegyverrel is a kamera elé kellett volna kényszeríteni. Nem kevésbé fájó Kovács Nóra, Tóth Enikő vagy Györgyi Anna hiánya. A dokumentumfilm sajnos a meglévő színészekkel se tud mindig mit kezdeni. Farkasinszky Edit éppen belemelegedne egy sztoriba a Szerelem tengere szinkronizálásáról, de pár mondat után elvágnak róla. A Magyar hangja... szokásává válik, hogy ide meg oda kapdos. Bemutat egy színészt, aztán az egyre irritálóbb illusztrációs anyag után ahelyett, hogy hagyná beszélni mással kezd el foglalkozni.

A színészeken kívül igyekeznek a szakma háttérmestereit is megszólaltatni, de ezen a téren a válogatás már-már felháborítóan szegényes. A kamera elé ültetett egy-két fordító közül Pataricza Eszter, a szinkronrendezők táborából Nikodém Zsigmond és Dóczy Orsolya kapja a legtöbb időt. Az előbbiek között Speier Dávid, az egyik legszellemesebb hazai szöveggyáros, akinek többek közt a Trópusi vihar szállóigévé vált magyar dumáit köszönhetjük, nélkülözése felér egy bűnnel! A szakma változásaival foglalkoznak, de arra már nem veszik a fáradtságot, hogy nevesítsék illetve tisztességesen bemutassák azokat, akik ebből kivették a részüket. Vajda István, a rendszerváltás talán legmeghatározóbb szinkronrendezője még csak szóba se kerül. A kereskedelmi tévék megjelenésével beindult megrendelésdömping, szakmai felhígulás általánosítva említődik meg. A Star Trek: Az új nemzedék ide kapcsolódó szinkronbotrányát hagyják a múlt ködébe veszni.

Mivel gyaníthatóan kevés pénzből gazdálkodtak a készítők, költséghatékony megoldásokkal igyekeznek foltozni a lukakat. Az, hogy egy régi, fekete-fehér híradós riporttal elevenítik fel a múltat csak arra világít rá, hogy a dokumentumfilm saját anyagai mennyivel alacsonyabb szakmai színvonalon mozognak. Jórészt egy moziteremben beszélő fejekre korlátozódik, amit csak ritkán képesek némi kreativitással feldobni. Bár felmerülnek kényesebb kérdések, mint amilyen a színészek felháborító alulfizetése vagy az ősi szinkron kontra felirat vita, de a film nagyrészt beéri a felszínes nosztalgiázással. Nehéz hát valódi dokumentumfilmként tekinteni rá, egy kibővített, szórakoztatásra szánt riport az igazsághoz közelebb álló meghatározás. A magyar szinkron ennél sokkal többet érdemel. Történelme részletesebb felelevenítést igényelt volna, megannyi időközben elhunyt alakját pedig, ha lehet, máskor ne csupán egy anekdota zárójelébe rakják! Fáj, hogy a doksitól csupán ennyire tellett! Belépő szintnek elmegy, de még a Youtube-on is tartalmasabb videókat (lásd. a SzinkronVideók csatorna interjúit) találni a témában.