Otto Preminger 1952-es film noirjának kulisszatitkai majdhogynem érdekesebbek, mint a film maga. Az Angyalarc végülis azért készült el, hogy Howard Hughes bosszút állhasson Jean Simmonson, aki azt hitte, hogy már letudta szerződésben foglalt kötelezettségeit a milliomos felé. Hughes azonban sebtiben összehozta ezt a produkciót, amiben Simmons egy ártatlan külsejű, ám valójában elkényeztetett, manipulatív szukát játszik. Aki látott egy-két krimit a korszakból annak nem sok meglepetést fog okozni a film, amiben a Robert Mitchum hanyag férfiasságával alakította mentősofőrt hálózzák be és próbálják rávenni, hogy vegyen részt egy gyilkosságban. Preminger túl jó rendező ahhoz, hogy alkotása szimpla morális tanmesévé silányuljon, azonban felülemelkedni se igazán tud a film noir kliséken. A forgatókönyv szolgál erős pillanatokkal, melyek közül külön kiemelkedik a tárgyalási cirkusz bemutatása, amit a főszereplők ügyvédje a kedve szerint befolyásol. A végső tanulság, amit levonhatunk a kíméletlen záróképből, hogy egy eltökélt nő szerelme épp oly veszedelmes tud lenni, mint a gyűlölete.

Az antológiafilmek akkor is felemásan szoktak sikerülni, amikor egyetlen rendező egységes elképzelései állnak mögötte. A kivételek közé sorolható Jim Jarmusch műve, az Éjszaka a földön, ami öt taxisofőr egy-egy fuvarjába enged bepillantást Los Angelestől Helsinkiig. Jarmusch gyakorlata a rövidfilmekben meghálálja magát, mindegyik epizód elmond egy kerek kis történetet erőteljesen átadva városának atmoszféráját is. Az író-rendező persze a saját szűrőjén keresztül nézi választott helyszíneit. A sztoriknak megvan a maguk külön humoruk, ami hol kedves, máshol feketébe hajlik. A legfergetegesebb magasan a római epizód, amiben Roberto Benigni dumálja a halálba utasát a szexuális élményei meggyónásával. Jarmusch kiválóan választotta ki színészeit az összes történethez, egyedül Winona Rydert éreztem kissé haloványnak pedig a szerepet elvileg direkt neki írták. A rendező sajátos föld körüli utazása kötelező darab a különleges filmcsemegék kedvelőinek. Az a ritka fajta, amit minden egyes megnézéssel egyre jobban lehet értékelni.  

A hírhedt Cannon stúdió a '80-as években sokat tett a nindzsafilmek népszerűségéért. Legismertebb próbálkozásuk a témában házi rendezőjük, Sam Firstenberg Amerikai nindzsája. A Michael Dudikoffot híressé tevő film mai szemmel meglehetősen nevetséges képet fest a legendák övezte árnyharcosokról. A lopakodás mesterei nagyrészt fényes nappal, a beolvadás helyett a környezetből látványosan kiemelkedve bénulják végig a történetet. A film legfőképpen a bugyutaságával tud szórakoztatni. Az agyhalott szerelmi szál és párbeszédek mellett a hol több, hol kevesebb hozzáértéssel összerakott akciójelenetek is inkább mosolyra ingerelnek. A zene segít megemelni a minőségi lécet, stílussal ruházva fel a primitívebb pillanatokat. Dudikoff bár jól láthatóan nem egy harcművész, de korlátozott képességeit a film ügyesen kamatoztatja. Haragudni az Amerikai nindzsára annak ellenére se lehet, hogy B-kategóriás jellege nyilvánvalóbb, mint valaha, azonban nem árt egy adag nosztalgikus kötődés az élvezetéhez. 

Egyesek szerint az Amerikában az őrületig fokozódott politikai korrektség tehető felelőssé, hogy azok se mernek viccelődni, akiknek van humoruk. Az a kor, amiben egy rossz mondat is karriereket tehet sírba valóban nem teszi könnyűvé a komédia helyzetét, de az általános kreatív válság legalább ennyire okolható, hogy manapság nagyítóval kell keresni az olyan vígjátékokat, amik viccesek. Nem töri meg a sort a Netflix újabb produkciója, A magadfélék se. Szokás szerint hiába állnak emögött is elismert alkotók, a végeredmény pont annyira szórakoztató, mint egy gyökérkezelés. A történetet már sokszor elmesélték. Jobban is (Apádra ütök), rosszabbul is (A csajom apja ideges). A magadfélék nagyon igyekszik aktuális lenni, azonban rövid úton beleesik abba a tévhitbe, hogy ami kínos az vicces is. Kellemetlen nézni, ahogy a többre érdemes színészek próbálnak humort kisajtolni az egyre erőltetettebbé váló filmből. Még Eddie Murphy jön ki a legjobban belőle, de ő is csak azért, mert hátradőlve, minimális hozzájárulással veszi ki a részét a katasztrófából. 

A vígjátékok szörnyű jelenéből a múltba visszamenekülve vettem elő Claude Zidi 1984-es klasszikusát, a Zsaroló zsarukat. Akadnak filmek, amik nem öregednek, mint a simlis, mégis rendkívül szerethető hekus, René története, aki új társát igyekszik kigyógyítani a becsületességből. Philippe Noiret lubickol a címszerepben. Egy mosolyában több humor és karakterárnyalás van, mint újabban egy teljes filmben. Thierry Lhermitte mellette maga a megtestesült ifjonti idealizmus, akivel remekül egészítik ki egymást. Ha a hely megengedné, fel lehetne sorolni a teljes stáblistát, mert a legutolsó mellékszereplő is emlékezetes, ahogy az őket életre keltő karakterszínészek is. Ezt teszi teljessé a fantasztikus magyar szinkron, amiben még pár mondatra is olyan színészek szólalnak meg, mint Zenthe Ferenc. A film bár elvileg a rendőri korrupciót mutatja be, de teszi ezt oly kedvesen, életstílussá szépítve azt, hogy kis túlzással kedvet kap hozzá az ember. Nem különben ahhoz, hogy egyből Párizsba költözzünk, lehetőleg a Montmartre közelébe, ahol egyfolytában Francis Lai fülbemászó sanzonjai szólnak.

A Zsaroló zsaruk 2 pechjére az első részt olyan szépen lezárták, hogy Zidiék csak úgy tudták folytatni a történetet, ha figyelmen kívül hagyják a végét. A lassan kiöregedő René és társa, a megint becsületessé válni akaró Francois helyére egy ballépés folytán új páros kerül, akik a helyiek bánatára sokkal durvábban nyomják az ipart. A sztori ezúttal sötétebb képet fest mind a korrupcióról, mind a városról, ami nem mindig áll jól a folytatásnak. A történet lendülete is meg-megtörik, ahogy René egyre mélyebbre kerül. Még Francois is otthagyja, akinek a jellemingadozását nem nagyon dolgozták ki. Hol csúnyán belerúg az öregbe, máskor rohan hozzá. A folytatásnak így is megvannak a maga örökbecsű pillanatai, mint mikor bevisznek egy random járókelőt vallatásra azt bizonyítandó, hogy mindenkinek akad takargatnivalója. A dumák és a szereplők közt is bőséggel van idézésre érdemes, bár néhány színészt érthetetlen módon lecseréltek. A folytatás a kisebb-nagyobb egyenetlenségei dacára nagyjából hozza az előző rész báját. Alaposan megkésve egy harmadik is készült, de idáig nem volt merszem bevállalni.