Otto Preminger 1952-es film noirjának kulisszatitkai majdhogynem érdekesebbek, mint a film maga. Az Angyalarc végülis azért készült el, hogy Howard Hughes bosszút állhasson Jean Simmonson, aki azt hitte, hogy már letudta szerződésben foglalt kötelezettségeit a milliomos felé. Hughes azonban sebtiben összehozta ezt a produkciót, amiben Simmons egy ártatlan külsejű, ám valójában elkényeztetett, manipulatív szukát játszik. Aki látott egy-két krimit a korszakból annak nem sok meglepetést fog okozni a film, amiben a Robert Mitchum hanyag férfiasságával alakította mentősofőrt hálózzák be és próbálják rávenni, hogy vegyen részt egy gyilkosságban. Preminger túl jó rendező ahhoz, hogy alkotása szimpla morális tanmesévé silányuljon, azonban felülemelkedni se igazán tud a film noir kliséken. A forgatókönyv szolgál erős pillanatokkal, melyek közül külön kiemelkedik a tárgyalási cirkusz bemutatása, amit a főszereplők ügyvédje a kedve szerint befolyásol. A végső tanulság, amit levonhatunk a kíméletlen záróképből, hogy egy eltökélt nő szerelme épp oly veszedelmes tud lenni, mint a gyűlölete.

A hazai szinkronszakmánál hálásabb témát nehéz találni, annál meglepőbb, hogy nem készült még jelentős dokumentumfilm a témában. Ezt a hiányt volt hivatott pótolni Csapó András. Az igencsak fiatal, mindössze 31 éves filmes első szélesebb körben bemutatott rendezésével jó nagy fába vágta a fejszéjét. Nem csak azért mert a magyar szinkron története megannyi évtizedet ölel fel, hanem mert tele van fontos egyéniségekkel a színészi feladatkörön kívül is. Egyebek mellett fordítók és rendezők sokaságáról beszélhetünk, akik meghatározták kedvenc filmélményeinket. Az természetes, hogy nem jut idő mindenkire, azonban a 80 percesre karcsúsított doksi nem csak ezért hagy erős hiányérzetet a szinkron szerelmeseiben.

A Toy Story 1995-ben megkongatta a vészharangot a hagyományos animációs filmek felett, de sokan még mindig úgy látták, hogy a számítógépes technika kiegészítheti, nem pedig leválthatja a régi módszert. Egyikük volt Don Bluth, aki a karrierjét arra tette fel, hogy konkurenciát teremtsen a Disneynek. A 20th Century Fox osztozott céljaiban, azonban vállalatuk, a Fox Animation Studios mindjárt a második produkciójuk után lehúzta a rolót. A csőd okát jelentő Titan A.E. - Időszámításunk után eleve problémás vajúdásnak indult. Élőszereplős filmnek szánták, majd úgy döntöttek legyen inkább animált. Bluth a 18 millió dollárt már elköltő eredeti rendező kirúgása után vállalta magára, hogy az alapokról kezdi újra a projektet bevetve a tradicionális és a számítógépes rajztechnikákat. Ahogy a költségzabáló sci-fi eposz körül minden kísérlet - még a sztárhangok, mint Matt Damon vagy Drew Barrymore - ellenére se indult be a hype, úgy csökkent a stúdió hite is benne. Mire bemutatták senki nem értette, hogy mit akarnak vele, iszonyatos pénzeket és teljes karriereket magával rántva zuhant bele a feledés kútjába.

A kalózvideózás magyar hőskorszakában három farkasemberes film vándorolt kézről-kézre, néha össze is keveredve a fejekben: az Üvöltés, az Egy amerikai farkasember Londonban és az Ezüst pisztolygolyók. Míg az előbbi kettő megbecsült kult-klasszikus lett, az utóbbit legfeljebb a megszállottabb Stephen King-rajongók tartották becsben. Az Üvöltésnek a műfaji szabályokra való fittyet hányásával és az Egy amerikai farkasember... humorával szemben az Ezüst pisztolygolyóknak látszólag nincs semmi aduásza. Csupán a '80-as évek iránti nosztalgia felfutásával kezdték elismeréssel felemlegetni a horror mesterének tartott író hozzájárulását a farkasember mítoszhoz, amiben az is benne volt, hogy nem sikerült túl sok friss kedvenccel megtámogatni az alá tartozó filmek sorát.

A John Badham (Zsarulesen) tanítványaként kezdő rendező, D.J. Caruso és az ekkor még nem a botrányairól ismert Shia LaBeouf előző összefogása, a Disturbia a Hátsó ablak gyengén titkolt, de meglepően sikeres újrafeldolgozása volt. A jóval nagyobb léptékű Sasszem már vagy fél tucat film történetét gyúrja egybe szintén Hitchcock életművének darabjaitól A közellenségen át egészen a tudományos fantasztikumig elmerészkedve. A mindent szemmel tartó nagy testvér ezúttal egy őrült rohanásnak lesz a bábmestere. Shia LaBeouf  és Michelle Monaghan játsszák a filmben a két vétlen áldozatot, akiket egy ismeretlen női hang szólít fel, hogy legyenek a kulcsfigurái egy terrorakciónak, melyhez bármilyen adathálózatot illetve elektronikus eszközt képes felhasználni. Hiába próbálnak, nem bújhatnak el előle, a kormányügynökségek pedig máris a nyomukban vannak. Nem marad hát más választásuk, mint engedelmeskedni és lehetőleg túlélni a rájuk hárított veszélyes feladatok sorát anélkül, hogy sejtenék azok pontos célját.

Rodney Dangerfield a legtöbbünk számára a pacák a Golfőrültekből, azonban Amerikában valódi legenda a stand-up komikusok között. A magyar felmenőkkel rendelkező egykori alumínium ügynöknek, eredeti nevén Jacob Cohennek a '60-as évek óta ívelt felfelé a pályája a showbizniszben. Fellépett a kor legnépszerűbb talkshowiban és éjszakai klubjaiban, azonban akkor kezdte a szélesebb közönség is megismerni választott művésznevén, amikor vendégsztárjává vált a Saturday Night Live szkeccsműsornak. Részben ennek a gárdájával aratta első nagy sikerét a mozikban az instant klasszikussá vált Golfőrültek révén. A film rendezője, Harold Ramis lett utóbb az egyik írója Dangerfield másik kasszarobbantó vígjátékának. A Vissza a suliba főcíméhez még egy jelenetképet is felhasználtak közös filmjükből, amivel akarva-akaratlanul rájátszottak, hogy akár a folytatásának is tekinthető.

Irwin Allen ott volt a '70-es évek katasztrófafilm-hullámának a kezdetén és pechjére a műfaj leáldozásából is kivette a részét olyan bukásokkal, mint amilyen a Rajzás. A forgatókönyvírói és rendezői tapasztalatokkal is rendelkező producer az év második legnagyobb sikerévé előlépett Poszeidon katasztrófa révén vált a műfaj pápájává. A minta igaz adva volt előtte: az Airport megmutatta, hogy ezek a filmek ideálisak arra, hogy sztárokkal és speciális effektusokkal tömjék meg. Az alapul szolgáló, nem sok vizet zavart könyvre egy kisebb stúdió tette rá a kezét, ám a produkció végül egy igazi nagyágyúnál, a 20th Century Foxnál kötött ki, melynek épp égető szüksége volt a sikerfilmekre. A főszerepet a friss Oscar-díjas Gene Hackman kapta, akihez veterán tehetségek sora csatlakozott a kamera előtt és mögött egyaránt.

Jeffrey Deaver 1997-ben indította azóta is tartó útjára könyvszériáját, amiben Lincoln Rhyme, a zseniális, ám egy balesetben lebénult nyomelemző ifjú segédjével, Ameliával old meg bűnügyeket. Az első részt hamarjában filmre vitték. A főszerepet elvállaló Denzel Washington a Hetedik visszautasítását nem először akarta korrigálni, már a Letaszítva is mintha ezt a célt szolgálta volna. Ezúttal a természetfelettit mellőzve Angelina Jolie oldalán igyekszik levadászni egy sorozatgyilkost. Washingtonnak most se volt szerencséje, ugyanis A csontembert langyosan fogadták, ráadásul bevételein két nagy stúdió osztozott, így szolid sikere megálljt parancsolt a kínálkozó folytatásoknak. Visszatekintve mégis felértékelődött a film, részben annak köszönhetően, hogy a sorozatgyilkosok utáni nyomozások áttevődtek a tévé képernyőjére, így elmaradtak az olyan nagystílű próbálkozások, mint amilyen a Jack Ryan-filmeken edződött Phillip Noyce rendezése.

A furcsa összefogások versenyében nagy eséllyel indulna Sidney Lumet és Larry Cohen közös filmje. A realista bűnügyi drámáiról ismert rendező valamint a sajátos, B-kategóriás horrorjaival kult-státuszt kivívó alkotó pályája ennél különbözőbb már nem is lehetne. A Bűnben égve akkor jött ki, amikor az Elemi ösztön hatására hirtelen megszaporodtak az erotikus thrillerek a mozikban, Larry Cohen forgatókönyve viszont Joe Eszterhas egy másik írásával, a Kicsorbult tőrrel is rokonságot mutat. A történet szerint a védencei bűnösségével nem sokat foglalkozó ügyvédnő (Rebecca De Mornay) elvállalja a felesége meggyilkolásával vádolt selyemfiú (Don Johnson) védelmét, azonban macska-egér játék veszi kezdetét köztük, melynek tétje jóval több a nők manipulálásához szokott férfi felmentésénél. 

Elvis Presley nem csupán zenéjével, hanem egyéniségével is maradandó nyomot hagyott az amerikai kultúrán. Sajátos öltözködése és beszédmodora életet adott az imitálásának, ami külön foglalkozássá nőtt. Számos film reagált a jelenségre a maga módján, de egy se különösebben, mint a Milliókért a pokolba. A videóklipesként nagyágyúnak számító, de a mozik világában csak a küszöbig jutó Demian Lichtenstein alkotásában Elvis-imitátorok rabolnak ki egy las vegasi kaszinót. Már az hihetetlen, hogy ezt a filmötletet elég jónak találták ahhoz, hogy "elvileg" 62 millió dollárt áldozzanak rá, ám az még ennél is furcsább, hogy sikerült megnyerni hozzá egy rakás neves színészt, köztük Kurt Russellt és Kevin Costnert.