Irwin Allen ott volt a '70-es évek katasztrófafilm-hullámának a kezdetén és pechjére a műfaj leáldozásából is kivette a részét olyan bukásokkal, mint amilyen a Rajzás. A forgatókönyvírói és rendezői tapasztalatokkal is rendelkező producer az év második legnagyobb sikerévé előlépett Poszeidon katasztrófa révén vált a műfaj pápájává. A minta igaz adva volt előtte: az Airport megmutatta, hogy ezek a filmek ideálisak arra, hogy sztárokkal és speciális effektusokkal tömjék meg. Az alapul szolgáló, nem sok vizet zavart könyvre egy kisebb stúdió tette rá a kezét, ám a produkció végül egy igazi nagyágyúnál, a 20th Century Foxnál kötött ki, melynek épp égető szüksége volt a sikerfilmekre. A főszerepet a friss Oscar-díjas Gene Hackman kapta, akihez veterán tehetségek sora csatlakozott a kamera előtt és mögött egyaránt.

A filmben egy óriáshullám felborít egy luxushajót. Egy maroknyi utas a Hackman alakította pap ösztönzésére úgy dönt, hogy nem vár hiába a megmentőkre, hanem a saját erejéből verekszi fel magát a felszínre. Az alkotók veszik a fáradtságot, hogy rendesen megismertessenek a szereplőkkel mielőtt még felforgatnák az életüket. Azt azért nem mondhatni, hogy bármelyikük különösebben érdekes lenne, egyedül a felvilágosult pap az, aki szokatlan színt jelent a társaságban. A többiek nagyjából annyira fontosak amennyire az őket játszó színészek. Arra mértani alapossággal ügyeltek, hogy a jelentősebb neveknek, így Ernest Borgnine-nak vagy Shelley Wintersnek meglegyenek a maguk drámai pillanatai. Az utóbbi még egy Oscar-jelölést is begyűjtött a társaiétól nem különösebben kiemelkedő alakításáért.

A különleges effektek mai szemmel egyáltalán nem különlegesek, sőt rájuk nézve nehéz megmondani, hogy a Poszeidon katasztrófa mitől volt anno akkora attrakció. A hajóról a legtöbb felvételen ordít, hogy makett, egyedül a díszletek kidolgozása mutatja, hogy a film nem aprópénzből készült. A legnagyobb szabású jelenet mikor a hullám felborítja a luxushajót, a cselekmény tetemes része viszont klausztrofób terekre szűkül le. Az akciót jó adag érzelgés és hiszti párnázza ki, két akadály leküzdése között a szereplők rendszerint egymással és az érzelmeikkel viaskodnak. A film javára lehet írni, hogy irritáló túlzásokba nem esik etéren. A forgatókönyvet jegyző Stirling Silliphant (Forró éjszakában) és Wendell Hayes (Bosszúvágy), ha a párbeszédekkel nem is remekelnek, azzal nagyon is tisztában vannak, hogy meddig nyújthatják el a drámázást. Ezen felül természetes, emberi momentumokkal enyhítik az elmaradhatatlan megmártózást a teátrálisságban.

Az angol származású egykori operatőr, Ronald Neame biztos kézzel rendez egy nem elhanyagolható kivétellel: a haláljelenetek láthatóan problémát okoztak neki. Az összes jelentősebb szereplő eltávozásában van valami furcsa. Mintha csak azért hullanának el, mert hirtelen rájuk szóltak, hogy ideje kipurcanni. A zenét a katasztrófafilmhez nem utoljára hívott John Williams szerezte, aki ekkor még csak egy tehetséges iparos volt. A film az általános vélekedés szerint lényegesen jobban sikerült, mint a 2006-os remake, ám ezt vitatnám. Wolfgang Petersen gigantikusat bukott, szimplán Poseidonra keresztelt újrafeldolgozása nem csak sokkal látványosabb, de feszesebb is. Az eredeti azt megússza, hogy olyan kínos legyen, mint újranézve a legtöbb Airport-folytatás. Ha tévéfilmes élménnyé is szelídült, még mindig ásítás- és fészkelődésmentesen végig lehet ülni.