A '80-as években nagy divatja volt az '50-es éveknek, ám Az étkezde jóval többet tesz annál, hogy meglovagolja a nosztalgiahullámot. Barry Levinson önéletrajzi ihletésű, bemutatkozó rendezése egy 1959-ben játszódó felnőtté válási történet, amit a magyar HBO-n feltétlenül tisztázni akartak, ott ugyanis még a kevés félreértésre módot adó "Felnőtté válni" címen futott. Az, hogy egymást érik benne a korszakos slágerek komoly fegyvertény a megnézése mellett, mégis az növelte meg egykor a népszerűségét, hogy mennyi később ismertté vált színésznek adta meg a kezdőlökést. Itt van Kevin Bacon a Footloose előtt, Steve Guttenberg a Rendőrakadémia előtt, és Mickey Rourke is mielőtt bekattant volna.

A film egy baráti társaságról szól, melynek törzshelye a címbéli étkezde. Első látásra minden okunk megvan, hogy kedveljük őket. Lazák, viccesek és úgy élik az életüket, ahogy kedvük tartja. Hamar kiderül azonban, hogy meglehetősen problémásak. Kit a küszöbön álló házasodás, kit egy ostoba fogadás késztet még nagyobb hülyeségek elkövetésére. Az író-rendező Levinsonnak sikerül nem csupán megértetnie, de bizonyos fokig elfogadtatnia az éretlenségüket. Mintha csak a régi osztálytársaink volnának, akikkel együtt követtük el a marhaságokat. Az, hogy az egyikük attól teszi függővé az esküvőjét, hogy a menyasszonya átmegy-e egy sportkvízen képtelenségnek tűnik, de Levinson állítása szerint megtörtént.

A hangvétel bár könnyed, sok a humoros szituáció és beszólás, Az étkezde mégis simán tragédiába csaphatna át. Ott lóg a kard a szereplők feje felett, ám Levinson elrántja őket alóla mielőtt lecsaphatna. Kiváló elbeszélőként természetesen olykor csak az utolsó pillanatban. A film közönségbarát természetével együtt is jóval drámaibb, mint mondjuk egy Amerikai graffiti, emiatt a stúdió nem is tudott mit kezdeni vele. Már megásták a sírját és mindössze egy meghatározó kritikus áradozó írásának köszönhette, hogy nem évekkel később fedezték fel a kihűlt tetemét. A poszternek is ihletet adó zárókép az elkoptatott ikonikus jelzőt is kiérdemli. Ugyan a film egy igen jellegzetes kort elevenít fel, a múló fiatalságot általános érvényességgel kapja el. Egyszerre lehet felsóhajtani és mosolyogni a búcsúnál, akkor is, ha nem abban az időben éltünk, melyről mesél.