A Toy Story 1995-ben megkongatta a vészharangot a hagyományos animációs filmek felett, de sokan még mindig úgy látták, hogy a számítógépes technika kiegészítheti, nem pedig leválthatja a régi módszert. Egyikük volt Don Bluth, aki a karrierjét arra tette fel, hogy konkurenciát teremtsen a Disneynek. A 20th Century Fox osztozott céljaiban, azonban vállalatuk, a Fox Animation Studios mindjárt a második produkciójuk után lehúzta a rolót. A csőd okát jelentő Titan A.E. - Időszámításunk után eleve problémás vajúdásnak indult. Élőszereplős filmnek szánták, majd úgy döntöttek legyen inkább animált. Bluth a 18 millió dollárt már elköltő eredeti rendező kirúgása után vállalta magára, hogy az alapokról kezdi újra a projektet bevetve a tradicionális és a számítógépes rajztechnikákat. Ahogy a költségzabáló sci-fi eposz körül minden kísérlet - még a sztárhangok, mint Matt Damon vagy Drew Barrymore - ellenére se indult be a hype, úgy csökkent a stúdió hite is benne. Mire bemutatták senki nem értette, hogy mit akarnak vele, iszonyatos pénzeket és teljes karriereket magával rántva zuhant bele a feledés kútjába.

Don Bluth és Gary Goldman közös rendezésében elképesztő megfelelési vágy munkálkodik. Az ezredfordulós tinédzserálom akar lenni. Vicces, laza, de közben valami más is. Merész és kiszámíthatatlan. Hisz hány tucat történet szólt már arról, hogy idegenek támadják meg a Földet, ám mennyi volt közülük, amiben mindjárt az elején sikeresen el is pusztítják azt? A film legfőbb dobása a felütése, ami erősen rímel az eredeti Csillagok háborújára. Egy olyan univerzumba vár, ahol a gonoszok nyertek, azonban, ahogy lennie kell, felsejlik a remény egy terraformáló űrhajó képében. Kiválasztottunk, az árván maradt, nagyszájú Cale ehhez a kulcs. Kizárólag ő találhatja meg a Titánt, legalábbis erre próbálja rávenni néhai apja harcostársa, Korso, aki legénységével a rejtélyes hajót keresi, hogy új otthont hozzanak létre a galaktikus bevándorlószerepbe kényszerült emberiségnek. 

A Titan A.E. próbál egy saját világot felépíteni és a külsőségeket illetően nem is csinálja rosszul. Lenyűgözően kidolgozott helyszínekre, robbanó fák árnyékába és űrbéli tükörlabirintusokba visz el, ezek a csodás tájak viszont hamar akciójelenetek díszletévé válnak. A film képtelen a fenekén maradni, egyik üldözésből a másik menekülésbe ugrik át. Az eszelős rohanás odáig fajul, hogy mire valakit megmentenének, az nem egyszer addigra kiszabadítja magát. A rohamtempó nem is volna akkora gond, ha tartanának egy határozott irányt, ám a történet és velük a karakterek időről-időre vesznek egy tűéles kanyart, ami ekkora sebesség mellett nem vezet jóra. Barát a semmiből válik ellenséggé, az önző magát feláldozni kész hőssé. A legfőbb fenyegetést jelentő idegen lényeknek se jut másra idejük, mint néha egy-egy bután hangzó gonoszság eldörmögése.

A "drezseknek" nevezett faj jelleme épp oly otromba, mint a kidolgozásuk. A kéken vibráló CGI-lények úgy lógnak ki, mintha egy számítógépes játékból tévedtek volna ide. Ez idegenségüket meglehet hatásosan aláhúzza, primitív küllemük mégis inkább a film kárára válik. A Titan A.E. másfél órára szűkítve akar egy Noé bárkája méretű történetet elmondani. Ez egy mesteri forgatókönyv mellett is nagy kihívás volna, azonban Joss Whedon irománya túl sokat remél a vicceskedő szövegek és menő pózok karakterépítő erejétől. A műrock dalokat talán egy kétségbeesett producer erőltette bele, hogy trendivé varázsolja az elátkozott produkciót. Pedig a Titan A.E. erejét épp az anakronisztikussága adja. Maga a megelevenedő animációs múlt, ami kezét-lábát törve igyekszik a jövő lenni. A Bluth-Goldman páros animátorcsapata a bukásra ítélt vállalkozásba a szívét-lelkét beleadta. Ellentétben a rideg számítógépes effektként megjelenő idegenekkel, a kézzel rajzolt karakterek tele vannak élettel. Tökéletlenségei ellenére a film egy elismerésre méltó végső kiállás. A régimódi animáció egy elvesztett, de nagy csatája.