A furcsa összefogások versenyében nagy eséllyel indulna Sidney Lumet és Larry Cohen közös filmje. A realista bűnügyi drámáiról ismert rendező valamint a sajátos, B-kategóriás horrorjaival kult-státuszt kivívó alkotó pályája ennél különbözőbb már nem is lehetne. A Bűnben égve akkor jött ki, amikor az Elemi ösztön hatására hirtelen megszaporodtak az erotikus thrillerek a mozikban, Larry Cohen forgatókönyve viszont Joe Eszterhas egy másik írásával, a Kicsorbult tőrrel is rokonságot mutat. A történet szerint a védencei bűnösségével nem sokat foglalkozó ügyvédnő (Rebecca De Mornay) elvállalja a felesége meggyilkolásával vádolt selyemfiú (Don Johnson) védelmét, azonban macska-egér játék veszi kezdetét köztük, melynek tétje jóval több a nők manipulálásához szokott férfi felmentésénél. 

A film egyaránt magán viseli Cohen és Lumet egyéniségét, mégis koherens egészet alkot. A történet két egymást szolgáló egységbe áll. Az egyik egy tárgyalótermi krimi, Lumet specialitása, a másik pedig egy pszicho-thriller, ahol a vadabb események zajlanak. Bár a filmet igyekeztek erotikusnak beállítani, arra felesleges várni, hogy Don Johnson és Rebecce De Mornay letépjék egymásról a ruhát. Szexuális feszültség van köztük, amiben azonban csak a férfi részéről lelhető fel egy beteges vonzalom. De Mornay igaz egy ponton ledobja magáról a textilt, de ez a jelenet kissé ki is lóg a filmből, mintha kizárólag ezért írták volna bele.

A Bűnben égve alkotói előtt minden bizonnyal ott lebegett a suspense mesterének, Hitchcocknak a szelleme. Don Johnson a kezdettől fogva bűnösnek tűnik, laza stílusával mégis szimpátiát kelt. Nem igazán rejtély, hogy gyilkos-e, de, ahogy fokozatosan hántják le róla a rétegeket úgy tűnnek elő személyiségének egyre veszedelmesebb vonásai. Akár Hitchcock filmjeinek több pszichopatáját, őt is elbűvöli a tökéletes gyilkosság elkövetése. A perverz gyönyör, amivel az ölésről beszél nem mindennapi szörnyeteggé teszi. Mikor kitálal mintha csak maga az ördög bújna elő belőle. Még a saját ügyvédje is összecsinálja magát tőle, sőt az addig amorális nő is arra jut, hogy ezt a rohadékot meg kell állítani!

Ha az Elemi ösztön sorozatgyilkosa volt a férfiak abszolút rémálma, akkor a Bűnben égve elmebetegje ugyanez a nőknek. A nemek harca itt is fontos része a történetnek, ami Don Johnson karakterének az oldaláról a hatalomról és a birtoklásról szól. Élvezettel töri össze a markába került nőket, vonzerejét kihasználva pedig olyan arcátlanságokra vetemedik, amiket csak tátott szájjal lehet figyelni. Tökéletes összegzése a jellemének mikor a bárban egy vonzó nő meg akarja hívni egy italra, mire ő annyit felel, hogy "kösz már van, de kifizetheti". Don Johnson nagy örömmel vájja bele a karmait a megformálásába. A selyemfiú gátlástalanságának felszabadító ereje már-már a fejébe is szál és egy-két alkalommal túljátssza a szerepét. Összességében mégis fényesen bizonyítja, hogy sokkal jobb színész annál, aminek a Miami Vice után tartották.

Rebecca De Mornay mindig megtalálja a módját, hogy ne tűnjön el Don Johnson árnyékában, aki a filmben pont azon van, hogy az alárendeltjévé tegye. De Mornay kiállásával hihetővé teszi, hogy az ügyvédnőnek megvan az ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a férfival akkor is, ha retteg tőle. A filmet rendező Sidney Lumet profi munkát végzett úgy is, hogy inkább anyagi, mint művészi okokból vállalhatta. Kedvelt operatőre, Andrzej Bartkowiak (Féktelenül) újfent a maximumot nyújtotta, ahogy a zenét szerző Howard Shore se hazudtolta meg hírnevét az atmoszférateremtésben. A Bűnben égve egy roppant hatásos műfajelegy, amit Don Johnson száz százalékos pszichopatája tesz leginkább emlékezetessé. Lumet kedvelői nem egészen azt kapják tőle, amit szeretnének - a kaszkadőrmutatványban kicsúcsosodó befejezés is Cohen ízlését tükrözi -, azonban, akik szeretik a '90-es évek thrillereit azokra egy felfedezésre érdemes darabja vár.