Clint Eastwood a '80-as évekkel lezártnak tekintette a Piszkos Harry-korszakát, azonban a Warner stúdió azzal a feltétellel adott szabad jelzést dédelgetett projektjének, Az elefántvadásznak, ha még egyszer jelvényt és fegyvert ragad. A zöldfülű lett Eastwood utolsó zsarufilmje. Nem a legdicsőbb búcsú, anyagilag és kritikailag egyaránt elmaradtak a fanfárok, mégis egy érdekes színfolt Eastwood nagy változások előtt álló pályáján. A furcsa párosokra épülő akció-vígjátékok népszerűségét a Párbaj a városbannal egyszer már megpróbálta kihasználni, ám ezúttal még jobban követte a Halálos fegyverrel tökélyre vitt formulát.

A zöldfülű olyan mélyen elmerül a klisékben mintha gúnyolódna a műfajon. Mindjárt a film elején megölik Eastwood társát, hogy lássuk az eredetiséget nem vették fel a menübe. Az új partnere a Charlie Sheen alakította címbéli ifjonc lesz, aki természetesen igazi kemény legénnyé érik az oldalán. Pontosabban nem az oldalán, hanem magában és itt követi el a film a legnagyobb hibáját. A lényeg pont az összekovácsolódás volna, erre szétválasztják a főszereplőket! Addig az Eastwood-Sheen páros a kötelezőt hozza. Különböző egyéniségük látványos kontrasztot teremt, habár a jeleneteket nem szaggatja szét a köztük lévő kölcsönhatás ereje.

Ugyan ezt inkább Charlie Sheentől várnánk, mégis Clint Eastwood az, aki a humort szállítja. A legjobb beszólásokat az öreg mind megtartotta magának. Könnyedén adja Piszkos Harry lerobbant változatát, különösen azt élvezve, amikor szabadszájú modorra válthat. Amikor vigyorogva káromkodja szét a tévés interjút akkor legalább olyan széles mosoly ült az én számra is, mint amennyire a film elsőszámú rosszfiúja fel lett húzva. Ha már főgonosz, szegény Raul Julia nem sok lehetőséget kap a kibontakozásra! Ördögi tekintetén túl nincs más, amit A zöldfülűben kamatoztatni engednek neki. Nála is szerencsétlenebbül járt a szótlan dominaként elvesztegetett Sonia Braga. Csak azzal vigasztalódhat, hogy neki jutott a film leghírhedtebb jelenete, amivel a maga idejében kisebb botrányt okozott.

Így leírva bármilyen hihetetlenül hangzik, de a történet egy pontján Clint Eastwoodot megerőszakolják! Akár sokkolónak, akár erotikusnak szánták ezt a részét, sajnos egyik se lett. Az egy, hogy igen kevesen lehetnek, akik Eastwoodot és Bragát szadomazo szex közben szeretnék látni, ám a jelenet ráadásul annyira unalmas és elnyújtott lett, hogy erkölcsi aggályok nélkül is áttekerésért kiált. Akadnak még különös pillanatok a filmben, mint az, hogy egy álomjelenettel indítják vagy mikor a főszereplőket repülőgéppel kergetik a füvön. Ezek alapján meg nem mondtam volna, hogy Clint Eastwood egyszer elnyeri a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. 

Az akciókat tisztességesen levezényli Eastwood, az első üldözésből később még a Bad Boys 2 is merített. Látszik, hogy a filmre költöttek rendesen. A rajta dolgozó kaszkadőrök dicshimnuszokat zengtek róla. Az egyenetlenségei, döccenői és kérdőjeleket hagyó tónusváltásai ellenére A zöldfülű még éppen belepottyan a szórakoztató halmazba. A korszak tipikus darabja, ami ebből a nosztalgikus távlatból nézve valamelyest az előnyére válik. A film megéli azokat az esztelen túlzásokat, melyeken Az utolsó akcióhős pár évvel utána már röhögött. Az, hogy a jók legalább annyi anyagi kárért és rombolásért felelősek, mint a rosszak a sármja része. Nehezen lehetne vitatni a sületlenségeit vagy azt, hogy nem tartozik Eastwood legjobb filmjei közé, mégis időről-időre jól esik újra elővenni.