A jelentősebb Sherlock Holmes-feldolgozások között elsőként foglalkozott Arthur Conan Doyle detektívhősének fiatal éveivel Steven Spielberg produkciója. A forgatókönyvet író Chris Columbus aggódott is, hogy a rajongók keresztre feszítik ezért, azonban ennél sokkal rosszabb történt. Az ifjú Sherlock Holmes és a félelem piramisa egyszerűen nem érdekelte az embereket. Ma is leginkább amiatt szokták emlegetni, mert ez volt az első film, amelyben egy számítógép segítségével életre keltett figura látható. Hiába a neves alkotógárda, a kritikusok se voltak kíméletesek, akik úgy vélekedtek, hogy hiba volt effektekkel teletömni Holmes világát.

Mindezek ellenére sokunk gyerekkorának volt kedvelt darabja Az ifjú Sherlock Holmes. A címhez az érdeklődés feltornázása kedvéért biggyesztették utólag hozzá a félelem piramisát, ami Spielberg nevének kiemelésével együtt azt sugallta, hogy a híres detektív ifjú éveiben Indiana Jones nyomába eredt. Erről természetesen szó sincs, habár a film készítésében csupán producerként közreműködő Spielberg stílusa nagyon is jelen van. Chris Columbus a Szörnyecskék és a Kincsvadászok után harmadszor dolgozott együtt vele, így a forgatókönyvet már az ő ízlésére szabta. Lazán keverednek hát a műfajok. Egy kis komikum, persze rejtély és egy csipetnyi horror, amivel gyerekként vér nélkül is sikeresen hozták rám a frászt. 

Az elismerésre méltó részletgazdagsággal megidézett viktoriánus Londonban köpenyes szektások szedik áldozataikat. A történet szerint a még diák Holmes (Nicholas Rowe) az új jövevény, John Watson (Alan Cox) segítségével különös, de látszólag összefüggéstelen halálesetek után kezd el nyomozni. Az elhunytak mind extrém hallucinációktól szenvedtek utolsó perceikben. Ezekben a horrorisztikus, de felnőtt fejjel inkább már abszurd jelenetekben az ILM effektesei veszik át a stafétát. Vannak mai szemmel is igen meggyőzőek a trükkök között, viszont egyesek felett már eljárt az idő. Maximum anakronisztikus bájjal ruházzák fel a filmet.

Az ifjú Sherlock Holmes nagyobbik részében az alkotók igyekeznek hűek lenni ahhoz, amit Arthur Conan Doyle lefektetett. Ötletes, ahogy a szemünk előtt áll össze Holmes személyisége és jellegzetes megjelenése, amiből igaz a modern feldolgozások sokat elhagytak. Nicholas Rowe telitalálat volt a címszerepre. Alan Coxnak hálátlanabb tiszt jutott, mivel Watsonból egy idiótát csinált Columbus, akinek csak a végjátékban engedtetik meg, hogy összeszedje magát. A szereposztás egy további fontos részéről nehéz spoilerezés nélkül beszélni, viszont azt nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a stáblistát feltétlenül végig kell ülni! Akár a slusszpoént, a '89-es mozis premierhez készült hazai szinkront is csak dicsérni lehet, azt leszámítva, hogy idő előtt lebuktatja a főgonoszt. 

A filmet bár Barry Levinson (Esőember) rendezte, a kreatív döntések nagyja gyaníthatóan Spielbergtől származott. A zenét szerző Bruce Broughton kezét is mintha az ő állandó társa, John Williams vezette volna, aki viszont olyan remek munkát végzett, hogy felmerül a kérdés miért nem futott be nagyobb karriert. Mikor végre eljutunk a félelem piramisába, kiderül, hogy a Carmina Burana is megihlette Broughtont, méghozzá ragyogó eredménnyel! Az ifjú Sherlock Holmesban van egy adag kettősség, ahogy egy klasszikus detektívtörténet keveredik benne a gyermeki fantáziával. Szigorúan véve inkább ütik egymást, mint összeolvadnak, ám a film túl kreatív ahhoz, hogy a pusztán szórakozni vágyók a sütiszörnyeken és a barkácspiramison problémázzanak. A végén úgyse a történet valószínűtlenségén jár az agyunk, hanem azt sajnáljuk, hogy nem készült hozzá folytatás!