Sam Peckinpah kivívta magának A vad bandával a zseniális jelzőt, ám néhány év alatt felégette maga mögött szinte az összes hidat. Alkoholizmussal párosuló nehéz természete okán alig maradt, aki hajlandó lett volna alkalmazni a rendezőt. Ekkor került a látóterébe A gyilkosok krémje, melyet jobb helyzetből nagy valószínűséggel passzolt volna. A forgatókönyv távol állt a mesterműtől, azonban ez a bérmunka arra épp megfelelőnek tűnt, hogy megmutassa nem vesztette el a tehetségét. James Caan jobb meggyőződése ellenére vállalta el a főszerepet, amit utóbb a legrosszabb döntései közé sorolt. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy A gyilkosok krémje recept a katasztrófára, azonban minden ellene szóló tény dacára egy kisebb rejtett gyöngyszem mind Peckinpah, mind Caan életművében.

A Robert Syd Hopkins regényét feldolgozó alkotás különös elegyet alkot. Egyszerre politikai thriller, egy Peckinpah stílusú akciófilm és harcművészeti mozi nindzsákkal. A Forró éjszakában miatt Oscar-díjat kapott neves forgatókönyvíró, Stirling Silliphant csak akkor volt hajlandó feljavítani az anyagot, ha a nője kap egy szerepet a filmben. A vágya teljesült, így ő is teljesítette az alku rá eső részét és működőképessé varázsolta a látszólag halva született történetet. A film magja Peckinpah szájíze szerint egy elárult barátság lett. A James Caan alakította zsoldost egy térdlövéssel nyugdíjazza a legjobb haverja (Robert Duvall). Felépülése után egyből megragadja az alkalmat a kölcsön visszafizetésére, amikor a gondjaira bízzák egy külföldi politikus védelmét, akit épp az ő régi cimborájának kellene elintéznie.  

Sam Peckinpah kéznyoma erőteljesen jelen van végig. Hektikus és unortodox vágótechnikáját szokni kell, egyébiránt stílusa remekül érvényesül. Specialitásában, a lassított felvételeken feltörő erőszakban ezúttal is bőven van alkalom gyönyörködni. Peckinpah western gyökereit nem nehéz felismerni. Caan és Duvall lényegében modern cowboyok, akik a préri helyett az 1970-es évek San Franciscojában csapnak össze. A várost a készítőknek sikerült úgy elkapniuk, hogy valóban ott érezzük magunkat. Peckinpah a filmet neki szimpatikus karakterszínészekkel töltötte meg. A lezserséget néha már-már túltoló James Caan volna a sztár, a legjobb pillanatokat mégis gyakran a segítőit alakító Burt Young és Bo Hopkins kapják. Caan legalább teszi a dolgát, kollégája A keresztapából, Robert Duvall viszont mintha ott se lenne.

A gyilkosok krémje nem kedvez a modern közönségnek, mely mielőbb szeretne egyik lövöldözéstől a másikig eljutni. Hosszú időt szán a megalapozásra mielőtt belecsapna a lecsóba. Így hasít ki egy tekintélyes szeletet a cselekményből Caan lassú és fájdalmas rehabilitációja. A történetben akadnak nők, de nekik nincs beleszólásuk az eseményekbe. Itt bizony a férfiak diktálnak, akik megteszik, amit meg kell tenniük arra való tekintet nélkül, hogy életük párja könnyekkel hajtja-e álomra a fejét. Caan bosszúja, melyért az első szóra elhagyja a nőjét valójában inkább számonkérés. A barátja elé akar állni, ám mikor szembesül annak elvtelenségével, inkább elsétálna. Ekkorra viszont késő, valakinek meg kell halnia.

A filmben magáncégek végzik el a kormánynak a piszkos munkát. Ez tálcán kínálja, hogy Peckinpah elsirassa a férfibecsületet egy újabb korban, ami inkább a gerinctelenséget díjazza. A rendező nem teszi könnyűvé, hogy követni tudjuk ki ver át kit, ahogy a nindzsák miatt bekapcsolódóakat is parlagon hagyja. A szereplők rendre kigúnyolják a fura hacukában ugrabugráló gyilkosokat és tényleg szinte komikussá válik, ahogy teleküldik ólommal a feléjük karddal rohangáló pizsamásokat a végső hirig során. A humor nem várt módon többször is teret kap. A lehangoló befejezés elmarad, azonban hiába hajóznak el az életben maradt hősök, Peckinpah nem csinál titkot belőle, hogy igazából nem tartanak sehová. A rendező stúdiófilmesként is hű maradt önmagához. A gyilkosok krémjére itt-ott ráfért volna még a csiszolás, de a stílusára fogékonyaknak ez csekély ár.