Jeffrey Deaver 1997-ben indította azóta is tartó útjára könyvszériáját, amiben Lincoln Rhyme, a zseniális, ám egy balesetben lebénult nyomelemző ifjú segédjével, Ameliával old meg bűnügyeket. Az első részt hamarjában filmre vitték. A főszerepet elvállaló Denzel Washington a Hetedik visszautasítását nem először akarta korrigálni, már a Letaszítva is mintha ezt a célt szolgálta volna. Ezúttal a természetfelettit mellőzve Angelina Jolie oldalán igyekszik levadászni egy sorozatgyilkost. Washingtonnak most se volt szerencséje, ugyanis A csontembert langyosan fogadták, ráadásul bevételein két nagy stúdió osztozott, így szolid sikere megálljt parancsolt a kínálkozó folytatásoknak. Visszatekintve mégis felértékelődött a film, részben annak köszönhetően, hogy a sorozatgyilkosok utáni nyomozások áttevődtek a tévé képernyőjére, így elmaradtak az olyan nagystílű próbálkozások, mint amilyen a Jack Ryan-filmeken edződött Phillip Noyce rendezése.

Ha valamit azon nyomban a filmváltozat javára lehet írni, az az, hogy minden ízében mozira szabott benyomást kelt. Ha a szereplők épp nem rohangásznak, akkor a szélesvásznú képekkel bombázó kamera teremti meg a mozgalmasságot. A mellékalakok között is csupa jól ismert arcot szúrhatunk ki. Még Al Bundy, vagyis Ed O'Neill is bekukkant kivételesen egy komoly szerepben. A helyszíneken, a látványon érződik, hogy a filmre nem sajnálták a költségvetést, ami meghálálja magát. Ezzel szemben a történettel meg se próbálták felkavarni a műfaj állóvizét. Ahogy az lenni szokott, rejtélyes gyilkosunk nem csak, hogy beteges módon szedi áldozatait, de még csavaros feladványokkal is üzen üldözőinek hol és mikor készül legközelebb lecsapni. Régi ponyvaregények ihlette kreatív gyilkosságaival a film nem mer túl messzire elmenni, szemlesütve táncolgat csupán a horror irányába. 

A Denzel Washington játszotta Lincoln Rhyme ágyhoz kötött, modern Sherlock Holmesként veti bele magát az ügybe. A színész karizmatikusságát dicséri, hogy minimális fizikai mozgástérrel is uralja a jeleneteket. Angelina Jolie felkapottsága hajnalán is erőlködés nélkül tartja vele a lépést. Amelia karakteríve, ahogy a kihívás elől menekülni akaró járőrből tettre kész zsaruvá érik alkalmat ad Jolienak, hogy törékeny és erős oldalát is megcsillogtassa. Lincoln és Amelia kapcsolatának romantikus vetülete olyan furán van odakenve, hogy azzal a két nagyszerű színész se tud igazán mit kezdeni. Mikor a férfi teljesen értelmetlenül azt kéri, hogy vágja le egy hulla kezét egy bizonyítékért, a romkomoknál bevett szakítás-kibékülés fordulatot is bevetik, ami még a cselekmény lendületét is megakasztja.

A film érinti az eutanázia kérdését, de mindezt egy annyira átlátszó szimbolikával megtámogatott sekélyes üzenetre hegyezik ki, ami már-már kínos. Amikor a stáblista beúszásánál páratlan direktséggel felcsendül a Don't Give Up című szám az könnyek helyett mosolyra ingerel. A tapasztalt rendező, Phillip Noyce akkor van elemében, amikor a nyomozásra koncentrálhat és mivel ez teszi ki A csontember legfőbb részét, munkája nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a hibák ellenére is élvezetes és izgalmas lett a végeredmény. A gyilkostól egy-egy lépéssel éppen lemaradva, a következő mozaikot sietve a képbe illesztve, állandó versenyfutásban tart a hajsza. A befejezés meg se közelíti a mintául szolgáló Hetedik sokkoló végkifejletét, ahogy az agyafúrt tettesről is kiderül, hogy csak egy a hajánál előrángatott indokból öldöső flúgos. Klasszikus sose lesz belőle, ezt a rendező is elismerte, ám A csontember egy megbecsülendően tisztességes iparosmunka egy olyan időből, amikor még ezen a szinten is értettek a mozihoz.