A Faust-legenda megannyi különböző feldolgozást megélt, azonban René Clair szembement elődjei borúsabb megközelítésével. Az amerikai karrierbe is belekóstoló, elsősorban a vígjátékairól ismert rendező Goethe filozofikus drámáját könnyed stílusú, romantikus mesévé gyúrta át. Az ördög szépségében Faust (Michel Simon) egy megkeseredett tudós, aki úgy érzi, elvesztegette az életét. Mikor egy ördög egy fiatal diák (Gérard Philipe) képében megkísérti, felajánlva az ifjúságot és a haláláig tartó szolgálatát a tudós lelkéért cserébe, egy játszma veszi kezdetét, amiben mind a ketten próbálnak túljárni a másik eszén.

A hidegháborút sokféleképpen megvívták a '80-as évek akcióhősei. Stallone egyebek mellett bokszolt a világbékéért, míg Clint Eastwood elcsórta a szovjetek legjobb vadászgépét a Tűzrókában. Eastwood ekkorra kevés kivételtől eltekintve az összes filmjét maga rendezte, Craig Thomas regényének a feldolgozása viszont nem várt kihívások elé állította. Mivel ahhoz volt szokva, hogy a forgatás vágtában halad, az őrületbe kergették az időrabló speciális effektusok. Nem is készített hasonlóan trükkigényes filmet egészen a 2000-es Űrcowboyokig. A Tűzróka nagy sikert aratott, a könyv szerzője a folytatást pedig Eastwoodnak ajánlotta, aki a gesztus ellenére is elzárkózott attól, hogy még egyszer vadászgépbe üljön. 

A romantikus filmeknek nem sok közük szokott lenni a valósághoz, az utóbbi viszont attól tud igen távol kerülni, amit örömmel nézünk. A Don Juan DeMarcot készítő Jeremy Leven lélekgyógyászi háttérrel vágott bele első rendezésébe, szóval, ha valakinek, hát neki hihetünk, amikor azt állítja, hogy a romantikára életbevágó szükségünk van. A magát Don Juannak képzelő fiú (Johnny Depp) és az őt kezelő pszichológus (Marlon Brando) története mintha az Equus végletekig romantizált verziója lenne, amiben Richard Burton irigyelte meg páciense téveszméit. 

A '80-as években nagy divatja volt az '50-es éveknek, ám Az étkezde jóval többet tesz annál, hogy meglovagolja a nosztalgiahullámot. Barry Levinson önéletrajzi ihletésű, bemutatkozó rendezése egy 1959-ben játszódó felnőtté válási történet, amit a magyar HBO-n feltétlenül tisztázni akartak, ott ugyanis még a kevés félreértésre módot adó "Felnőtté válni" címen futott. Az, hogy egymást érik benne a korszakos slágerek komoly fegyvertény a megnézése mellett, mégis az növelte meg egykor a népszerűségét, hogy mennyi később ismertté vált színésznek adta meg a kezdőlökést. Itt van Kevin Bacon a Footloose előtt, Steve Guttenberg a Rendőrakadémia előtt, és Mickey Rourke is mielőtt bekattant volna.

Határozottan az az érzésem, hogy megállt az idő. A rádióból ugyanazok a slágerek szólnak, nem telik el hónap egy játék remaster kiadása nélkül, a mozikban pedig a legnagyobb siker egy több, mint harminc éves film folytatása. A retrohullám meglehet kóros méreteket öltött, a múltba való visszatekintés önmagában nem ördögtől való. Én is szívesebben nézek régi filmeket, mint újakat, és nem azért, hogy a nosztalgia kellemesen ismerős érzetében ringatózzak. A nekem való hősök, a történetek, amik megmozgatják a fantáziámat, a műfajok, amiket szeretek egyszerűen nem most élik a legszebb napjaikat. Örülnöm kellene, hogy próbálják visszahozni őket, de mivel más idők járnak, ez ritkán sikerül.